banner

Szexbarátok




Gondolom már sokukat megkérdezték, hogy mióta ismernek egy fiút vagy egy lányt. Általában egy kézlegyintés és egy „évek óta” lenne rá csak a válasz. Azonban ha engem kérdeznének Mary felől, pontosabb választ adhatnék. Magam is csak pár napja ébredtem rá: talán még óvoda előtt is ismertük egymást.
Egy hét van csak köztünk, ő akkor született, amikor engem hazahoztak a szüleim. Hihetetlen, és bár egyáltalán nem emlékszem az óvoda előtt történtekre, el mondhatom, hogy születésem óta ismerem.
Az óvodát is együtt fejeztük be, majd az általános iskolát is. Alsós tagozatos voltam, amikor beleszerettem, de nem mertem közeledni felé, tudtam jól, hogy semmi esélyem, ezért gyermek fejjel éreztem iránta plátói szerelmet.
Mire a felsős lettem, ez a szerelem elmúlt, és megint csak barátot láttam benne. A szemem előtt lett nyafka kislányból érett nagylány.
A sors fintora talán, hogy egy gimibe mentünk, így még négy évre számítottam vele. Furcsa barátok voltunk, bár lehet, hogy ezt neveznék egészséges barátságnak egy fiú és egy lány között. Ez után a hosszú idő után egyszerre tudtuk utálni és szeretni a másikat, néhol csipkelődtünk, néhol pedig olyanok voltunk, mint a minta barátok.
Érettségi után már nem jártunk egy egyetemre, ő közgazdásznak ment, én pedig jogra jelentkeztem, de a lakásaink közel voltak egymáshoz, így könnyű volt találkozni, és egy bögre tea mellett elcsevegni.
Épp ilyen csevegésre tartottam. Harmadévesek vagyunk, és eddig minden remekül ment. De most nem az iskola járt a fejemben, hanem Mary és a barátságunk. Istenem! Nem lehet igaz, hogy ilyen régóta ismerem! Talán ez a régi ismeretség engedi meg, hogy megbízzak benne, és nyíltan beszélhessek neki mindenről: nőkről, életről, zenéről, múltról és a jövőmről, és ő is viszonozta ezt a bizalmat, hiszen nekem öntötte ki a lelkét, ha valami bántotta.

Tartottam tőle, hogy ma délután is én leszek a lelki szemetes, a telefonban a hangja elárulta, hogy szomorú valamiért.
Megálltam az egyeteme előtt, és vártam a lányt, megszoktam, hogy késik pár percet.
- Bocs a késésért! – hallottam meg a hangját, és ösztönösen is arra tekintettem. Szőkés barna, kék szemű lány rohant felém, és a tavaszi időnek köszönhetően egyetlen pulóverben és farmerban volt. Én sem voltam felöltözve vastagabban, de nem is a ruhája érdekelt, hanem a szemei. Megszokta vagy sem, de a szemei mindig elbűvölnek. Kékek és szürkék egyszerre, sötétek, és bár színük tompa, gyönyörűen csillognak a fényben.
- Nincs semmi gond. Szia!
- Szia! – majd kaptam tőle egy puszit az arcomra, azért meg megvártam.
Elindultunk a kávézónk felé, ő pedig csacsogott össze-vissza, és igyekeztem odafigyelni, bár nem igazán érdekelt az, hogy mi minden apróság történt a csajokkal a szobájában. Régebben nem tudott kijönni a csajokkal, de az,hogy együtt bérel egy lakást három lánnyal, megváltoztatta annyira, hogy megbékéljen velük.

A kávézó volt a mi törzshelyünk az egyetemi éveink alatt. Gyakran jártunk ide tanulni, vagy lazítani, dumálni vagy esetleg kissé szolidabban, de kirúgni a hámból. Ami legjobban megfogott benne, az az volt, hogy családias volt a hangulata: nem csak egyszerű székek és asztalok voltak, de fotelek és kanapék is itt-ott, vagy az ablakok mellett sarokgarnitúrák. Egy ilyen ablak melletti részhez ültünk le, miközben ő is még mindig beszélt, nyomát sem láttam rajta annak, hogy valami komoly dolgot akart volna velem közölni. Miután leadtuk a rendelést, tovább hallgattam, tudtam, hogy ha rászólok, akkor is beszélt volna tovább, így hát tűrtem egy darabig. Egészen addig, amíg meg nem hozták a teákat.
- Ez az őrült Marta meg...
- Bocs, hogy félbe szakítalak, de gondolom nem azt akartad elújságolni, hogy a barátnőd le akart feküdni a tanárával a jobb jegyért.
- De ez nagy hír! – viccelődött továbbra is a szobatársnőjén.
- Lehet, hogy neked az, de tudhatnád, hogy nem vagyok pletykás természet, ez is szerintem csak felnagyított semmiség – álltam az emlegetett lány pártjára.
- Na jó, igazad van, tényleg nem szép dolog pletykálni.

- Akkor? – néztem rá kérdőn.
- Mit akkor?
- Mit akartál mondani? Hallottam a telefonban, hogy szomorú vagy. Ki vele!
- Hát tudod, az van, hogy szakítottam Dave-vel.
- Miért? – ismertem a srácot, rendesnek tűnt, bár nem sokat beszélgettünk, csak pár bulin.
- Mert amikor megismertem, azt hittem, hogy talán találok benne valamit, ami majd megfog. Négy hónap után sem találtam semmi értékeset ebben az alakban. Semmi másról nem szólt az egész, hogy együtt mentünk el szórakozni, és hogy utána együtt bújtunk ágyba. Bár „abban” jó volt – nevette el magát, azt az „abban”-t erősen meghangsúlyozva.
- Áhá, értem – mosolyogtam el magam én is. – De ez olyan rossz volt?
- Harmadéves egyetemista vagyok, és ha befejezem az egyetemet, nem lesz senkim se, csak egy diplomám. És én ezt nem tartom egészségesnek. Az önmagadnak való bizonyítás egy hülyeség!
- Ezzel egyet értek.
- Én meg nem akartam egy ilyen férfi mellett élni, akivel ennyire nem vagyunk egy hullámhosszon. Egy olyan férfit akarok, akivel tartalmasak lennének a hétköznapok, aki megnevettet, aki megért, és akinek kiönthetem a lelkem. No, meg aki az ágyban sem utolsó.
- Szóval egy férjet akarsz? – néztem rá cinikusan.
- Egy férjet meg négy gyereket – válaszolt mosolyogva.
- Négyet? – képedtem el Mary eszelős tervén. – Hol találsz mindenek előtt egy apát? Mert azt, aki leghamarabb csinálhatott volna neked ennyi kölyköt, azt kirúgtad – hecceltem szegény lányt.
- Találok én, ne félj! – röhögte el a választ. Viccet csináltunk az egészből, pedig ő komolyan gondolta legbelül. Számára fontosabb volt a család, mint a jó munka és a pénz. És ez ritkaságszámba ment mostanság a nők körében.
- Hát reménykedek, hogy sikerül. Tudod, nem könnyű elhatározás... Uram Isten, ennyi az idő?! Bocs, de most rohannom kell! Teljesen kiment a fejemből! Tessék, én állom a cechet! Viszlát! – ezzel kirohantam a kávézóból, ő pedig mosolyogva nézett utánam, jót derült a kapkodásomon.

És hogy miért hagytam ott? Egy randi miatt. Nem értettem, hogy tudtam ennyire megfeledkezni Sarah-ról.
Ez a randi is jól zajlott, nincs mit rajta ragozni. Elmentünk egy moziba, megnéztünk egy filmet, azt, amelyiket ő választotta, utána elmentünk egy klubba iszogatni és beszélgetni, azután pedig hazakísértem, miközben a tavaszi holdfényt nézegettük összebújva. Gyönyörű lány, de akár csak Mary Dave-ben, én sem találtam meg benne azt, amit keresek egy lányban. Attól eltekintve, hogy szinte motorikusan viselkedtem, megbeszéltünk egy második randit, hát ha most sikerül meglátnom benne azt, amit meg kell látni benne.
Lehet, hogy ott volt, de másodszorra sem sikerült meglátnom. Most tovább jutottam nála: csókolózás az ajtóban. De mégsem jelentett semmit sem. Ez után a randi után jöttem rá, hogy miért nem: mert egyfolytában az járt a fejemben, amit Mary mondott: komolyabban kéne venni az életet, és olyas valakit kéne keresni, aki egy életre szóló társ lenne, nem pedig egy pár randis kalandot.


Történt ezek után, hogy egyik közös haverunk a lakásán bulit rendezett, és mindkettőnket meghívta. Sarah-val nem jött össze a dolog, és Mary sem talált magának fiút addig, így mindketten magunk mentünk, bár ismertem, és tudtam, hogy ezt utálta a legjobban. A buli napján felhívott, mivel nem volt időnk most is elteázgatni, ezért gyorsan a telefonba szomorkodott.
- Nem megyek el – határozta el dacosan.
- Mert nincs kivel? – kérdeztem cinikusan. Nekem a pár-probléma nem okozott gondot, nem tartottam nagy gondnak, hogy magam megyek egy bulira.
- Igen! – mondta olyan hangon, mint aki azt várja, hogy könyörögjenek neki.
- Én is magam megyek, és mégis kibírom!
- De én nem akarok magam menni!
- Akkor gyere velem! – elégeltem meg a nyafogást. Nem gondoltam komolyan, és azt hittem, hogy ő sem.
- Tényleg? – hitetlenkedett.
- Hát... végül is miért ne? – úgy éreztem, hogy végül is igazam van: együtt megyünk el egy buliba, hol van itt a hiba?
- Nem tudom, nem lesz fura? – akadékoskodott tovább.
- Mi lenne benne fura? Mentünk már együtt szülinapokra is – játszottam az eszem, még mindig nem esett le, hogy ő tényleg komolyan gondolja.
- Jó, de akkor még kicsik voltunk, most meg felnőttek. Kissé fura lenne.
- Hát, van benne valami – most fogtam fel, hogy ő nem viccelődött. – Akkor majd ott találkozunk kilenckor. Csá!
- Szia!
Kissé zavart az, amit mondott. Miért ne mehetnénk el együtt valahova? Pláne egy bulira? Nem láttam benne a rosszat.

A buliról kissé késtem, nem indultam el idejében. Voltak ott emberek szép számmal, felét talán ha ismertem, másik felét meg csak úgy látásból. Mary már ott volt, és már egy üveg sör volt a kezében.
- Na szia! Látom te már oldódsz – mosolyogtam rá a sörösüvegre.
- Hát még szép – arcán fültől fülig érő mosoly volt.
- Te becsiccsentettél? – lepődtem meg, nem úgy ismertem, mint akit ledönt a lábáról egy üveg sör.
- Dehogy! Csak oldódok. Te mondtad! – válaszolt felszabadultan.
- Akkor jó. Hol lehet ilyet szerezni? – mutattam a sörre.
- Mike-nál, a nappaliban.
Szemöldököm emelésével nyugtáztam a folyékony kenyér lelőhelyét.
Szétnézve kerestem a régi cimborákat, de Mike-on és Mary-n kívül egyet sem találtam. Volt pár lány, de egyik sem volt az esetem, meg az a kevés is fiúval jött a bulira.
Még szerencse volt, hogy a lakás elég nagy volt ahhoz, hogy az egyik végében legyen a táncparkett, a másik végében, a konyhában pedig egy kissé csendesebb legyen a légkör. Nem figyeltem, hogy mi szól, mert már megint Mary mellett kötöttem ki, és vele beszélgettem majd’ egész este.
- Na, és miért hagytál ott? – vette a szememre.
- Őszinte leszek: egy másik nő miatt – válaszoltam színlelt komolysággal.
- Te piszok! – ő is felvette a kesztyűt. Imádtunk színlelve veszekedni.
- Hát igen, tudom, hibáztam – mondatta ki velem a sör a szavakat. Nem számoltam, de kb. ugyan olyan szinten voltunk már mindketten.
- Nem bocsájtok meg! Köztünk mindennek vége – dramatizált Mary, és ha nem sajnálta volna a csapolt sört, szappanoperásan a képembe önti. Nem zavarta, hogy idegenek is hallják, amiről beszélünk, akik könnyen félre érthetik. A haverok már megszokták, hogy hajlamosak vagyunk hülyék lenni.
- Miért? Eddig volt valami? – próbáltam a normalitás felé haladni, de ő csak nem tágított a drámától.
- Hát neked semmit sem jelentett! Te utolsó! – ez után már nem bírta tovább, és elröhögte magát.
- Jól van, fejezzük be, úgy nézem, hogy ki kéne, hogy szellőztesd a fejed!
- Igazad van – adta meg magát a józan gondolatnak. Nem voltunk olyan értelemben részegek, hogy világunkat sem tudtuk, viszont nem ment volna a vonal-teszt.
- Gyere, neked már elég volt a buli, hazakísérlek. Ha idefelé nem jöhettem veled, majd hazafelé – incselkedtem vele a délutáni beszélgetés miatt.
- Jól van, na! Nem kell megsértődni azon, hogy nem akartam veled jönni.
- Nem sértődtem én meg, csak nem értettem, hogy mi benne a rossz, ha két jó barát együtt megy valahova.

Nem válaszolt, felöltözött, kis híján rám dőlt, de én is megbillentem, amikor a cipőmet húztam fel. Elmúlt már fél kettő is, mire elindultunk.
- Gyere, karolj belém, mert még kiájulsz egy kocsi elé – nem is vártam a választ, már fogtam is a kezét, ő pedig nem tiltakozott, tisztában volt azzal, hogy nincs teljesen magánál.
- Te sem vagy józan! Azt hiszed, hogy így könnyebb lesz menni?
- A remény hal meg utoljára – okoskodtam.
- Te meg az észosztás...
- Jól van, akkor nem beszélek!
- Nem kell mindjárt sírni!
- Sír a fene!
- Pedig láttam egy könnycseppet! – heccelt Mary.
- Te már tehenet is láttál a holdon csücsülni, inkább próbálj meg egyenesen járni! – teremtettem le egy kicsit, de nehéz volt megsérteni.
- Nézzenek oda, ki az úr a háznál!
- Neked is elkélne egy úr, aki kiveszi a sört a kezedből.
- De te is ittál!
- És mégis józanabb vagyok, mint te! – jobban bírtam az italt, mint ő.
Nem válaszolt, kissé bambán meredt előre. Én meg fel-fel pislantottam az égre.
- Na, gyere, üljünk le ide – ezzel leültettem egy padra.
- Miért? Haza akarok menni! – kezdett józanodni.
- Ezért – és az ég felé mutattam. Megannyi csillag ragyogott a felhőtlen égen, és a hold is teljes alakjában pompázott.
- Szép, de hideg van! Brrr! – még mindig belém karolt, és most hozzám bújt. Volt nála kabát, de a vékonyka szöveten könnyen átfújt az őszi szél.
- Várj, majd így – kihúztam a kezem a szorításából, és átkarolva néztük tovább a holdat. Talán már tíz-tizenöt perc is eltelt így, átölelkezve, mire megszólalt.
- El ne tévedjen a kezed! – viccelődött egyre józanabb hangon.
- Na, pont az enyém fog eltévedni! Hát ilyennek ismersz?
- Persze, hogy nem, csak hát sosem lehet tudni... – mondta sokat sejtetően.
- Hát ez szép. Először nem akar velem jönni a buliba, most meg fél, hogy kihasználom azt, hogy ittas! Egy lánnyal sem csinálnám ezt, nem hogy veled! – én viszont könnyen sértődtem, főleg amikor erkölcsi tárgyú volt a sértés.
- Jól van, nem kell besérülni mindjárt! De hát most is összebújva nézzük a csillagokat!
- Ja, bocsánat, ez tényleg erkölcstelenség, pokolra kerül, aki ezt csinálja. Indulás! – majd felkeltem, őt pedig végigesett a padon.

- Hé! – nézett rám mérgesen.
- Mi van? Nem volt helyén való, hogy megmelegítettelek. – forgattam ki a szavait.
- Nem úgy értettem, na!
- Nem számít. Most elkísérlek a lakásig, utána meg bújj ágyba, még az a szerencséd, hogy holnap nem lesz órád!
Nem reagált a szavaimra szóval, de láttam rajta, hogy alakul a józanodás is, és engedelmesen felkelt és elindultunk. Néha-néha kissé megtántorodott a járásban, akkor elkaptam, és segítettem neki türelmesen.
- Nézd, nem úgy értettem, mondtam már! Csak hát mi barátok vagyunk! – próbált mentegetőzni.
- És ez így van jól. Hol olvastad, hogy én többet akarok?
- Ott, hogy felháborodtál azon, hogy miért ne mehetnénk el együtt valahova, pedig csak nem akartam veled menni.
- Akkor mi most valami olyasmiről vitatkozunk, ami nincs is? – viccelődtem vele.
- Igen, ezt hívják úgy, hogy filozófia, tantárgy is az iskolákban – kezdett ő is újra vidámabb lenni.
A lakás előtt minden nemű baráti gesztus nélkül akartam tovább állni, de ő utánam szólt:
- Csak így itt hagysz egy részeg nőt?
- A részeg nő itt lakik a lakásán, a szobájába meg nem merek bemenni, már csak azért sem, mert azzal vádolnának, hogy kihasználom a helyzetet – szóforgatás felsőfokon.
- Nem hiszem, hogy sikerülne felmennem a szobámba.
- Na jó, abban még segíthetek, bár nem lenne fontos, hogy lebukjunk a barátnőid előtt.
- Miért, mit hinnének, hogy te meg én... együtt? – nevette el magát.
- Hát mást nem azt. De üsse kő, legyen – most hogy így mondja, ez kissé furcsán hatott rám. Valahol belül felötlött a ,,miért ne?” hang.

Fogalmam sem volt, de őbenne is hasonló hatást váltott ki. Régóta ismerjük egymást, de ő soha sem gondolt rám úgy, mint egy fiúra vagy férfira, mindig csak Teo voltam, a barát, a megértő, a társ a hülyéskedésben. Persze tudta, hogy én nem mindig csak barátként tekintettem rá, de ez már nem volt aktuális, régen elmúlt már az általános iskola.
Felkísértem a lépcsőn, és már mentem is volna, de akkor meg az volt a baja, hogy nem tudja bezárni az ajtót utánam.
- Majd csak felkapaszkodsz valahogy – suttogtam a fel a lépcső tetejére.
- Ne legyél már ilyen! – suttogta vissza.
- Ej, te lány! Megőszülök tőled! – kiáltottam fel, persze suttogva. Felmentem, hogy lesegítsem a lépcsőn, és lefeküdhessen a földszinti kanapén.
- Köszönöm – suttogta továbbra is, én pedig kiléptem az előszobaajtón.
- Aludj jól! Szia! – ezzel el is indultam hazafelé.
Furcsa gondolatok keringtek ittas fejemben azon az estén. Furán éreztem magam, de nem a sörtől, hanem attól, amit Mary mondott, vagy amit éppen én. Félre tudnák érteni az idegen szemek a barátságunkat? Tényleg úgy tűnhet, hogy van köztünk valami? Azt a pados trükköt eddig csak a barátnőimnél vetettem be, színjózanon, nem pedig nála, amikor mindketten ittasak voltunk. Nem jelentett semmit sem, de a szavai lelkiismeret furdalást keltettek bennem.

Másnap reggel az volt az első dolga, hogy felhívott:
- Szia! Figyu, nem tudom, hogy mi történt tegnap! – vallotta be hirtelen őszinteséggel.
- Na nehogy már pár pohár sör ennyire kikészítsen! – méltatlankodtam.
- Nem készített ki, csak olyan furcsa dolog történt velem: három fiúval is voltam az este! Az egyikkel a csillagokat néztük összebújva, a második te voltál, de veled csak veszekedtem, a harmadik meg hazakísért.
Nem bírtam ki, és elröhögtem magam.
- Mi olyan vicces? – értetlenkedett Mary.
- Az, hogy három fiú... Velem nézted a csillagokat összebújva, velem veszekedtél azon, hogy a barátoknak mit szabad és mit nem szabad, és én kísértelek először fel a lépcsőn, aztán le a lépcsőn.
Síri csönd és hulla szag, nem válaszol.
- Ott vagy? – szólalok meg a rövidke szünet után.
- Ja, persze, itt – válaszolt zavarodottan.
- Jól vagy? Ne mennyek át segíteni?
- Ne! – jött a határozott, elutasító válasz. – Akarom mondani nem kell – váltott át barátibb hangnembe.
- Hát jó, te tudod. De most már legalább tudod, hogy minden rendben van, nem voltál három fiúval egy éjszaka, csak velem – viccelődtem Mary-vel, bár ő kevésbé találta viccesnek.
- Hát ja. Na, nem zavarlak tovább, köszi és szia!
- Szia – szóltam bele a már süket kagylóba.
Furcsán viselkedik. Mi lehet a baja?

Ezt is csak később tudtam meg, amikor a következő történt:
A tavaszi szép időt meghazudtoló vihar közeledett, alig egy óra leforgása alatt a szép, napos időt felváltotta a zuhogó eső. Én bent ültem a szobámban, és tanultam, amikor is kopogtattak.
- Teo! Nyisd ki! – hallottam Mary hangját.
- Úr Isten! Hogy nézel ki? – képedtem el, amikor megláttam a rongyosra ázott szétfolyt sminkű lányt. Ha nem a barátom lett volna, kiröhögöm.
- Egy koncert volt a közelben, és ott voltam. Aztán meg jött a vihar, ami idáig kergetett, de úgy voltam vele, hogy most már nem megyek haza, mert te közelebb voltál. Bejöhetek? – kérdezte kissé vacogva
- Tényleg! Bocs, gyere csak – megfeledkeztem a jó modoromról.
- Brrr! Nem tüzelsz? – nézett rám reménykedve.
- Tavasszal? – rökönyödtem meg a kérdésén. – Fűtés nincs, de a fürdőszoba arra van, azt ajánlom, vesd le a ruháidat, én meg elintézem a többit.

A fürdőszobában nem volt kád, így vette egy forró zuhanyt. Igaz, hogy csak egy zuhanyfüggöny takarta, de eszem ágában sem volt leskelődni. Leraktam pár száraz ruhát a szennyeskosár fedelére. Mivel nincsenek női gönceim, ezért a sajátjaimból adtam neki párat: egy pulcsit, mackónadrágot meg egy pár vastag zoknit. Ez után csináltam egy nagy adag gyümölcsteát, és pár takarót. Mire végeztem ezekkel, ő is előkerült a ruháimban. Kissé nagy volt rá, de nem zavarta, hiszen meleg volt. Leült a kanapéra, magára terített egy pokrócot és belekortyolt a teájába, majd elismerően hümmögött.
- Nagyon köszönöm! Azt hittem, hogy megfagyok.
- Talán mert egy ing, egy kardigán és egy miniszoknya volt rajtad – néztem rá kissé rosszallóan.
- Bocs, de tavasszal, ha szabadtéri koncertre megy az ember, nem visz magával fókabőrt – vágott vissza Mary.
- Jól van, rendben van. Mit szeretnél nézni? – mentem oda a DVD lejátszóhoz, és keresgélni kezdtem a filmek között: rajzfilmek, vígjátékok, akciók, és néhány csöpögő love-story.
- Nem tudom, inkább zenét szeretnék hallgatni, valami lassút, nyugtatót. Megfájdult a fejem a rock-tól, túl közel voltam a hangszórókhoz.
- Ahogy óhajtja, kisasszony – majd illedelmesen meghajoltam a dáma előtt.
- Látom tanultál – vette észre a könyvet az asztalon. – Bocs, hogy zavarlak.
- Nézd, ha zavarnál, akkor be sem engedlek – játszottam a nagyszájút.
- Hát ezt nevezem! Igazi lovag vagy! – vágta hozzám nevetve az első dolgot, ami kezébe került: a kanapé egyik díszpárnáját.
- Tudom – viccelődtem tovább.
- És szerény is! Ezt imádom a férfiakban!
Megült minket egy félpercre a csend, amit én törtem meg.
- Miért voltál pár napja olyan furcsa a telefonban?
- Mikor?
- A buli utáni nap. Amikor elmondtam, hogy mit csináltál előző este.
- Hát csak úgy – tért ki a konkrét válasz elől, de láttam rajta, hogy egy pár napja nyomaszthatja valami, ezért nem szóltam, csak kérdőn néztem rá.
- Jól van! Az volt a baj, ami a padon történt – fakadt ki a nélkül, hogy kérdeznem kellett volna.
- De hiszen nem történt semmi – értetlenkedtem.
- De! Csak nem úgy történt. Voltál már úgy, hogy valami jó történt veled, de rögtön rájöttél, hogy nem helyes?
- Előfordult – én is az ilyen esetekre gondoltam, mint ez a csillagles.
- Akkor érted, hogy miről beszélek.
- Nagy vonalakban. Kíváncsi vagyok, hogy te mégis mit értettél ez alatt?
- Az olyan – nem találta a szavakat – más volt, de jó értelemben. Voltak már romantikus fiúim, és a csillagok nézését páran már bevetették, hogy ledöntsenek lábról, de nem sikerült csak párnak. De az nap este valami más volt. Jó volt hozzád bújni és megmelegedni, és úgy nézni a csillagokat, hogy átkarolsz. De akkor hirtelen eszembe jutott: „ Uram Atyám! Hisz ő Teo!!!”
- Ezért szóltál rám, hogy óvatosan a kezekkel? – néztem rá egyik szemöldököm felvonva.
- Igen, hogy saját magamban oldjam a feszültséget.
- Megértelek.
- Tényleg? – lepődött meg Mary.
- Persze. Nekem is szokatlan volt. De én betudtam annak, hogy mindketten magányosak vagyunk, és hogy ittunk is. Végül is semmi olyasmi nem történt. Csak néztük a csillagokat.
- Én is ezt mondtam magamnak! – válaszolta lezser hozzáállással, de mégis érdeklődő tekintettel.
- Legjobb lenne, ha elfelejtenénk, végül is másokkal is megesik az ilyesmi, hogy közel kerül egymáshoz két jó barát – mosolyogtam rá, és reménykedtem, hogy ő is hasonló állásponton van.
- Szerintem is így lesz a legjobb.
- Na, én leugrok a boltba, mert azt hiszem, hogy nincs elég kaja a frigóban. Addig el ne szökj!
- A boxeredben? Még csak az kéne! – nevette el magát.
Meg is feledkeztem róla, hogy minden, ami rajta van, az én ruhám, még az alsónemű is. a nedves ruhák száradtak, de ki tudja, meddig fognak száradni...
A bevásárlás alatt én is megáztam, mivel az esernyőt nem tudtam volna magammal vinni. Jó, ha hetente-kéthetente megyek el bevásárolni a közeli boltba, de akkor aztán megpakolom magam.
- Na, te is megkaptad – nézett rám a takaró alól.
- Meg – válaszoltam bosszúsan, és megindultam a háló felé, mert a kabátom is átázott.
- Szerintem itt fogsz maradni éjszakára. Ezekben a göncökben még akkor sem engednélek el, ha nem esne, ráadásul úgy esik, hogy nem lenne értelme, csak megfáznál.
- Én is úgy terveztem, hogy itt maradok estére.
- Valóban? – meglepett, de végső soron örültem neki.
- Persze! Csapunk egy csajbulit! – ezzel a mondatával kiváltotta a mogorva tekintetemet, amit nem tudott megállni röhögés nélkül. – Hoztál valamit inni is?
- Mi? Inni? Minek? Nem ittál már eleget a héten?
- De, ittam – nézet rám nagy szemekkel. – De nem bánnám, ha lenne itthon valami, ami belülről is megmelegít.
- Na jó! – adtam meg magam a szürkéskék szemeknek. – Jobbról a harmadik szekrény, ott találsz egy üveg likőrt.

- Likőr egy legénylakásban? Mégis csak lesz valami abból a csajbuliból.
Fel sem vettem a sértegetést, helyette inkább daraboltam a salátába valót.
- Nem vagyok zugivó, likőrt is csak azért tartok itthon, hogy azokat a csajokat, akik bemerészkednek hozzám, leitassam, és utána kedvemre paráználkodhatják velük – válaszoltam a heccre heccel, haláli nyugalommal és őszinteséggel.
- Tényleg? – kérdezte naivan, és kissé berezelt.
- Persze! Te is így jársz – néztem át a vállam felett, és elröhögtem magam. – Ti szőke nők! Istenem!
- Hé! Ez nem volt vicces! Ki vagyok neked szolgáltatva! Én egy gyenge nő vagyok! És különben sem vagyok szőke! – válaszolt sértődötten, mikor leesett neki, hogy lóvá tettem.
- Egy: régen szőke voltál. Kettő: ha az lenne a haditerv, hogy rád mászok, megtehettem volna, amikor fürdöttél, vagy amikor a kanapén feküdtél, mert hogy te egy „gyenge nő” vagy. És három: te is tudod, hogy ilyesmit nem csináltam soha sem, és ha csináltam volna is ilyent bármelyik barátnőmmel, veled még véletlenül sem próbálkoznék.
- Ez akkor sem jó vicc! Te is tudod, hogy mi mindent csinálhatnak egy részeg lánnyal!
- Na, akkor csírájában fojtsuk el a bajt: ezt én most elveszem tőled – ezzel kivettem a likőrt a kezéből, és felraktam a konyhapult legtetejére, hogy csak székről érhesse el.
Hogy hogyan csinálta, nem tudom, de oda rántott egy széket, fellépett rá, már nyúlt is volna az üvegért, ha át nem karolom a combjánál, és le nem emelem a földre.
- Na idefigyelj! Most bemész, elfoglalod magad, én addig összeütök egy olyan vacsorát, hogy beájulsz. Ha jól viselkedsz, lehet szó a likőrről – vigyorogtam rá a nálam több mint fél fejjel alacsonyabb lányra.
- Ez nem igazság!
- Hol mondtam azt, hogy ez igazságos? – arcomon továbbra is ott volt a széles vigyor.
- Na jó, de aztán jó legyen a vacsi! – ezzel bement.
Nem bonyolítottam túl: csirkesaláta, tükörtojás és pár szendvics. Miután végzett vele, kissé elégedetlen szemmel nézett rám.
- Ettől kéne beájulnom?
- Hát, ha nem ízlett, akkor nincs mit tenni, nincsen pia...
- Isteni volt, komolyan! – mit meg nem tesznek az emberek pár korty alkoholért...
Szemei felcsillantak, amikor kezemben az üveggel, és két pohárral tértem vissza. Imádta ezt a krémes likőrt, és meg kell hagyni, akár hányszor női ital, finom volt, és még az illatai is kellemes volt. Nem ütött nagyot, de megadta az alaphangulatot.
- Hallod, így könnyen leteríthetnél pár csajt! – röhögött Mary, nem is gondolta komolyan, amit mondott.
- Ne mond ezt! – én még eléggé józan voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit mondok.
- Mi bajod? – józanabb volt, mint a múltkor, így sokkalta könnyebb volt vele bánni.
- Te mondtad, hogy ez nem vicces.
- Én nem is viccnek szántam.

- Mi van? – néztem rá elképedve, nem értettem a célzást.
- Semmi, hagyjuk! – majd kiürítette a harmadik pohár likőrt is. – Hú, ez a fejembe szállt. Mennyi az idő? – kérdezte álmosan.
- Fél kilenc múlt.
- Csak? Na, nem baj, én megyek aludni. Jó éjt! – és már dőlt is volna, de nem hagytam.
- Na, ezt már nem! Gyere, állj fel, bemegyünk a szobámba, ott kényelmesen alhatsz.
- Nem birok! – kénytelenedett a lány az ágyon fekve.
- Akkor viszlek – ezzel felkaptam, jobb kezemmel a hátát támasztottam, bal kezemmel pedig a combjainál fogtam, de nem kellett sokáig tartanom, átkarolta a nyakam, és hagyta, hogy vigyem.
- Majd holnap kifaggatlak, hogy mire céloztál az előbb, rendben van?
- Aha – nyöszörgött félálomban, az sem biztos, hogy hozzám beszélt, lehet, hogy már álmodott és álmában helyeselt.
Lefektettem az ágyra, betakartam, majd kimentem a kanapéra, hogy ott töltsem az éjszakát.
Eléggé józannak éreztem magam ahhoz, hogy miután elpakoltam, még tanulni is bírjak, de nem ment. A betűk összefolytak, és Mary szavai jártak a fejemben. Nem mondtam ki neki nyíltan, de meglepett, hogy ő is hasonló gondolatokkal és érzésekkel gondolt arra az estére. Valahol mélyen még örültem is neki, hogy emlékszik rá, és hogy jelentett neki valamit. De nem akartam semmit sem lépni, felesleges lett volna, hiszen nincsen semmi vonzalom a másik iránt. Vagy? Szép lány, Isten látja lelkem, néha még meg is néztem magamnak, amikor nem figyelt, de semmi több. Nem tudnám elképzelni, hogy ő meg én... ez abszurd lenne.
Nem hiába nem hagytam, hogy itt aludjon a kanapén, rém kényelmetlen egy fekhely! Ő azonban kipihenten, és kijózanodva, bár kissé fájó fejjel kelt fel. Vigyorgott, mint a vadalma, láttam, hogy jót aludt és szépet álmodott a szőke herceggel.
- Jó reggelt! – mosolygott még mindig, oly kedvesen, hogy el is felejtettem, mennyire nem jó nekem ez a reggel.
- Ja, neked is! A nyakam! – nyögtem fel az elgémberedett nyakam miatt.
- Na várj csak! – nem szólt semmit, csak leültetett egy székre, és el kezdte nyomkodni-gyúrni a nyakam és a vállam, de finoman, még véletlenül sem tépve a bőrt és a húst.
- Jahajj! Ezt minden nap el tudnám viselni – tényleg ügyes keze volt, nem is tudtam, hogy tud masszírozni.
- Ez csak hála azért, hogy paráználkodás nélkül befogattál tegnap este – fordította ellenem rosszul elsült poénomat.
- Ugyan már, szöszi! Tudod te is, hogy viccnek szántam! Rendben? Meg sem fordult soha ilyesmi a fejemben! Ne csináld már! – próbálkoztam a meggyőzéssel.
- Nyugi már! Sosem hittem ilyesmit! – majd elnevette magát az idegeskedésemen.
- Reméltem is, csak te mindig túl komolyan gondolod az ilyen dolgokat.
- Mert ezek komoly dolgok! – itt egy kicsit durvábban szorította meg a vállam, én pedig rá jöttem, hogy ő komolyan vette.
Felálltam és szembe fordultam vele.
- Nézd! Nem tudom, hogy mi bajod van! Amióta csak ismerlek, rengeteg mindenből csináltunk viccet, még a szexből is. Most meg azzal jössz, hogy az ilyesmivel nem jó viccelni? Mi a baj?
Nem válaszolt, elment mellettem, és oda rakta forrni a vizet a teának, majd a pultnak támaszkodva felém fordult. Az előbb olyan vidám volt, most meg hirtelen elkomorodott.
- Nem tudom. Ez olyan... mindegy, felejtsük el!

- Nem! – közelebb léptem hozzá. – Mond el, hogy mi történt, ami miatt megváltozott ez az egész.
- Újra viccelődni akarsz a szexszel? – nézett rám cinikusan.
- Eredj már! Nem az a lényeg, hanem az, hogy az, ami volt, most felborult. De miért?
- Ez túl komplikált – tért ki a válasz elől, és ellépett előlem.
Nem akartam erőltetni semmit sem, csendben maradtam, és leültem az asztalhoz. Miért? Miért változott meg valami benne? Nem tagadom, bennem is megváltozott valami, de ennek ekkor még nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget.
Leült mellém, odahozta a teámat, és csak nézett rám, és közben olyan arcot vágott, mint aki nem akar elhinni valamit. Istenem, de szépek a szemei.
- Mi az? – kérdeztem meg tőle, mert furcsálltam ezt a nézést.
- Az az éjszaka ott a padon... Az lehet a ludas. Az óta valami mást is látok, ha rád nézek – nem akartam mondani, hogy én is, e helyett inkább elfojtottam azt, ami bennem volt.
- Egész pontosan mire gondolsz?
- Nem tudom. Talán nem kellett volna hagynom, hogy magadhoz húzz, hogy átölelj... Szerintem nem lehet ebből semmi sem, ez csak egy olyasféle szeretethiányos állapot. Nem gondolod? – próbálta a lehető legkíméletesebben megfogalmazni.
- Szerintem is így van. Ez nem más, csak egy fellángolás. Egyikünknek sincsen senkije sem, és talán épp ez miatt, mert annyira vágyunk valakire, ezért van ez is – hessegettem el a fura gondolatokat és érzéseket ennek a reálisnak tűnhető teóriával, de a hangulatom nem lett tőle jobb, pedig hittem saját magam hazugságának.
Csendben ültünk, majd miután megitta a teáját, felkelt, megkereste a már száraz ruháit, és átöltözött.
- Ezeket hová? – kérdezett a ruháim felől.
- Tedd csak oda – mutattam a szennyeskosárra.
- Köszi szépen mindent! Tartozom neked! – majd egy baráti puszit akart adni az arcomra, de megtorpant, meggondolta magát, és inkább az ajtó felé vette az irányt. – Viszlát! – köszönt még vissza a nyitott ajtóból, és már ment is, választ sem várva.
- Szia – mondtam csak úgy magamnak, mert már nem volt kinek.
Magamba roskadtam. Nem lehet, hogy tíz perc miatt megváltozzon az eddigi megszokott kerékvágás közöttünk! Ezt egyszerűen nem tudom lenyelni! Nem akarom hagyni!

Egy hete, hogy ott aludt nálam, és az óta nem láttam. Nem tudom kiverni azokat a jeleneteket a fejemből. Nem megy. Elhatároztam, hogy randizni fogok valakivel, hogy ez által is betöltsem az űrt az életemben, ami nem ment, mert az egész randi alatt más sem járt a fejemben, csak ő. Ő, a legjobb barátom. Hogy tudtam elkövetni azt a hibát, hogy átléptem a határt?!
De most már mindegy, hogy mit teszek, nem fogok szabadulni ettől. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb: ő is hasonlóan vajúdik ezen, vagy pedig ő tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Ha az előbbi áll fent, akkor a barátságunk is tönkre mehet, de nyerhetünk valami mást... De ha a második, akkor sóvárgó szemekkel fogom nézni őt, meglehet, halálom napjáig, és megmaradunk barátnak. Nem tudtam, hogy melyik a kisebbik rossz: elveszteni a legjobb barátot és szerezni egy barátnőt, vagy elveszteni egy barátnőt, de megőrizni a legjobb barátot.
A befuccsolt randi után pár nappal felhívott, hogy menjünk el teázni. Nem akartam a legkisebb okot is adni annak a feltételezésnek, hogy nem szívesen néznék megint azokba a gyönyörű szép szemekbe, ezért készségesen belementem, megint a lakása előtt találkoztunk, de most nem üdvözölt puszival, mint régen, egy kedves, baráti ,,Helló”-val elintézte.
- Na, mi az a nagy dolog? – vágtam bele a lecsóba, mielőtt még el kezdhette volna a meséjét.
- Honnan tudod, hogy nagy dolog?
- Férfi megérzés – mosolyodtam el, hiszen én sem tudtam, hogy mi lehet az.
- Most bezúgtál, mert nem nagy dolog, csak gondoltam, teázok egyet a haverommal, baj? – vigyorgott azon, hogy elhibáztam a megérzést. Feltűnt, hogy „haver” lettem. Sosem voltam havernak titulálva. Már mint ő mindig a barátjának nevezett.
- Dehogy! Úgy is elfogyott otthon a teafű, és lusta voltam lemenni a boltba.
- Ide eljönni nem voltál lusta.
- Ez egészen más: igaz, hogy pénzbe kerül, de jobb a tea, jobb a környezet, kényelmesebb is, és a társaság is kellemes – jeleztem arra, hogy élvezem személyének közelségét.
- Áhá, értem. Na szóval, el sem hiszed, hogy mi volt! – kezdett bele a mondókájába. Meg volt benne az akaratosság, és mindig elkezdte, folytatta és be is fejezte a mondandóját, ha esik, ha fúj.
- Igazad van, már nem hiszem – cukkoltam a lányt, de ő fel sem vette
- Az egyetem egyik folyosóján oda jön hozzám egy nagydarab fickó, olyan durva tekintetű. Na, én rögtön azt hittem, hogy a vesémet akarja – Istenem, hogy mennyi marhaságot tud ez a lány összehordani. – Aztán meg kiderült, hogy nagyon aranyos srác, és elkezdtünk beszélgetni – ennél a pontnál valami fura valamit éreztem a rekeszizmom tájékán, de nem volt kellemes. – El is kérte a számom, és már ma elhívott randizni – a görcs a hasamban olyan nagy volt, hogy majdnem belemarkoltam a fotel kartámlájába. De az arcomra biztosan kiült valami, mert ő is észre vette. – Jól vagy?
- Persze, persze, remekül. És? Elmész a randira?
- Nem tudom. Tudod, komoly kapcsolatra vágyok, nem pedig egyéjszakás kalandokra. De ha nem randizok, akkor sosem lesz még egyéjszakás kalandom se, nem hogy tartós kapcsolatom. Azt hiszem, hogy elmegyek – na, ekkor jöttem rá, hogy mi ez az érzés: féltékeny lettem arra az idegen fiúra. Féltékeny, hogy ő viheti el valahová, hogy ő kísérheti haza, és hogy ő csókolhatja meg, ha jól sikerült a randi. Féltékeny voltam, más felől azonban azt akartam, hogy boldog legyen, hiszen mégis csak a barátom. Boldog...
De most miért érzem hirtelen azt, hogy velem legyen az? Nem értettem a saját érzéseimet. Azt hittem, hogy nem lehet több barátságnál, de valahol mélyen mégis csak többet akartam. Kezdtem összezavarodni. Ha nem voltam vele, akkor azt akartam, hogy legyen minden úgy, mint régen: legyünk barátok, röhögjünk sokat, szórakozzunk, és menjen minden a régi kerékvágásban. De amint megláttam, csak egyetlen dologra tudtam gondolni: vele akarok lenni. Irreális gondolatok, érvek és ellenérvek fogalmazódtak meg a fejemben. Amikor először zúgtam bele, alig lehettem több tizenkettőnél, akkor még a puszi is felnőttes dolog volt, de most, egyetemista fejjel egészen más meglátásban látom a dolgot. És nem tetszik ez. Miért nem lehet egyszerűbb az élet? Miért mindig az kell az embernek, ami nem szabad? Nálam nagyobb emberek is feltették már ezt a kérdést, és a nálam nagyobb emberek sem kaptam választ, vagy ha kaptak is valami válasz gyanánt, nem volt egyértelmű, és nem értették.

Újra ott voltunk a padon, összebújva néztük a csillagokat, és örültem, hogy a karjaimban tarthatom törékeny testét.
-Nem akarom, hogy elmenj arra a randira! Nem akarom, hogy mással legyél boldog! Szeretlek!
Rám emelte gyönyörű szemeit, elmosolyodott, majd megcsókolt, én visszacsókoltam, magamhoz húztam, öleltem, óvtam mindentől, aztán megszólalt az ébresztőm, és rájöttem, hogy bilibe lóg a kezem: álmodtam az egészet!
Egyre borzalmasabb lesz ez így. Sehogy sem jó. Ha csak meglátom, rögtön előtör belőlem az iránta való vágyakozás, amit a józan eszem megpróbál elcsitítani, és ez egyre nehezebben megy. Néha úgy érzem, hogy legszívesebben, amikor sétálunk, megállítanám, magam felé fordítanám, és megcsókolnám, aztán lesz, ami lesz. De eddig sikerült nem elkövetnem ezt az álmot... Eddig.

Az egyik alkalommal, amikor egy parkban ücsörögtem, és próbáltam leszedni a kellő anyagot a netről a laptopomon keresztül, amikor is váratlanul megszólított valaki.
- Teo! Hát te mit csinálsz itt? – meglepődve néztem szét, és olyan valakit láttam meg, akire nem is számítottam.
- Liz! Úr Isten! Hát te hogy kerülsz ide? – letettem a gépem, és felálltam, hogy üdvözöljem régi gimis osztálytársam. Ő sosem volt egy konzervatív jellem, most is a nyakamba ugrott örömében, hogy újra lát.
- Pár napra jöttem csak látogatóba a fiúmhoz. Nem is tudtam, hogy te is itt élsz!
- Pedig itt! Ide járok egyetemre.
- Mit tanulsz? – még mindig a nyakamba csimpaszkodott, de nem volt kellemetlen, az egész lány alig volt több ötven kilónál, vasággyal együtt, természetesen.
- Jogot, de unalmasabb, mint hinnéd?
- Akkor miért tanulod? Nem emlékszel? Mindig azt csináld, ami érdekel és amit szeretsz!
- De, de, emlékszem. De engem érdekel az igazságszolgáltatás, az előbb arra céloztam, hogy neked unalmas lenne. És te? Mit tanulsz?
- Dizájn-menedzser.
- Aha. Hát, biztos valami überjó dolog lehet.
- Hát végső soron ezt is szeretni kell, mert különben megunja az ember.
- Gyere, üljünk le! – most már kezdett elzsibbadni a nyakam, akárhányszor is egy csöppnyi lányról van szó.
- Persze. Na és mesélj már! Mi van veled?
- Mit mondjak? Éldegélek, tanulgatok, hébe-hóba dolgozgatok valamit.
- Na persze, ebből áll az életed? Valami izgalmas úgyis van! – kajánul megemelte egy pillanatra a szemöldökét, és vigyorogva várta, hogy mondjak már valamit.
- Hát... Ami azt illeti, szerelmes vagyok – engem is meglepett, hogy kimondtam, ezt még magamnak sem ismertem be hangosan.
- Na, ez a beszéd! Jó csaj?
- Lánnyal ilyesmiről beszélni? De legyen! Igen, jó csaj. Ismered is – elszóltam magam, amivel most már nem volt megállás a lejtőn lefelé.
- Ismerem?! – elkerekedtek zöld szemei.
- Igen.
- Honnan kéne ismernem?
- Gimi.
Liz-nek még nem esett le még mindig, és csak nézett rám. Arra gondolt, hogy ki járhat még ide a régi osztályból vagy a gimiből.
- Úgyse fogok rájönni, mond már meg! – újra olyannak láttam, mint pár évvel ez előtt: kíváncsi, izgő-mozgó, belevaló sajtkukacnak.
- Mary – válaszoltam egyetlen szóval.
- Mary? – nem jutott eszébe, hogy kicsoda is ő. – Mary... Mary?!
- Mary – azt hiszem, hogy szegény lány már csuklik.
- Hát meg kell hagyni, nem teszed alacsonyra a lécet.
- Ezt most mire érted?
- Szerintem is csinos lány, de tudod... négy év alatt úgy ismertem meg, hogy nem illetek össze.
- Úgy gondolod? – reménykedtem, hogy ne legyen jó az emberismerete.
- Igen, de persze ez nem biztos.
- Remélem, hogy nem lesz igazad.
- És ő tudja már?
- Nem.
- Hogy-hogy nem?
- Nem érted, látom. Tudod mit jelent az, hogy egy hét van köztünk? Szinte az ovitól kezdve minden fontosabb állomáson együtt voltunk, kivéve az egyetemet.
- És sosem éreztél többet barátságnál?
- De, kb. tizenegy évesen. De az el is múlt, nem volt több puszta színpátiánál, és akkor sem tudott róla. De ez most más, ez komoly, érted?
- De mégis hogyan tudtál beleszeretni, ha ennyi évet töltöttetek el egymás mellett?
- Egy buliról mentünk haza ketten, és be voltunk csiccsentve. Leültünk egy padra pihenni, és összeölelkezve néztük a csillagokat. Akkor valami mindkettőnkben megmozdult, de utána féltve a barátságot úgy fogtuk fel mindketten, hogy ez csak egy fellángolás. Egyikünknek sincs senkije, és szeretetre vágyunk.
- És? Ez miatt nem lépsz? – majdnem felháborodott azon, hogy egy életnyi barátságot nem vágok sutba a szerelemért.
- Igen – számomra ez egyértelmű volt.
- Nem vagy normális! – majdnem kinevetett.
- Miért nem? Mert nem akarom elveszíteni a legjobb barátomat?
- Miért kellene elveszítened? És ha összejöttök? Akkor már nem lehettek többet barátok, mert lefekszetek egymással? Anyum mindig azt mondta nekem, hogy addig lehetnek lelki társaim, amíg férjhez nem megyek, mert utána a lelki társam és a legjobb barátom a férjem lesz. Ha nincs meg az a bizalom, ami egy barátságban, és nincs meg az a szerelem, ami kell egy kapcsolathoz, a házasság nem fog működni.
Elgondolkodtam ezen. Végül is Mary komoly kapcsolatot akart... Miért ne? Nekem is ideje lenne megalapozni a megállapodásomat. És miért ne vele, akit szeretek?
- Igazad van. És most már kezdem máshogy látni a helyzetet. De most is félek, hogy ha próbálkoznék, elutasítana. Lehet, hogy ő tényleg úgy könyvelte el, hogy csak fellángolás volt.
- És ha nem? Randiztál az óta?
- Igen, de nem jött össze, csak rá gondoltam egész idő alatt.
- És ő?
- Ő is randizott, de nem tudom, hogy áll azzal a sráccal.
- Gyáj, ez kissé cinkes! – szisszent fel.
- Tudom! – már én is ideges lettem.
- Szerintem egy próbát megér. Fele-fele az arány, hogy sikerül levenned a lábáról. Az is előfordulhat, hogy nem kell levenned a lábáról, mert ő is hasonlóan érez.
- Azt hiszed? Próbáljam meg? – kételkedtem saját magamban még egy kicsit.
- Hahó! Hát miről pofázok már neked vagy öt perce? Ébredj már fel! Ha nem lépsz, akkor elmúlik a lehetőség, te meg itt maradsz hősszerelmesen! És akkor aztán táthatod a szádat!
- Jól van, na, vettem a lapot! Azért nem lettem hülye, hogy a számba kell rágni mindent! – színleltem a sértődöttséget.
- Akkor is! elszalasztod a lehetőséget arra, hogy összejöjj vele, és aztán egész hátra levő életedben siratni fogod.
- Hallod Liz, igazad van! Köszönöm! – adtam neki egy puszit, gyorsan összecsomagoltam a holmim, és már indultam is. – Viszlát!
- Máris mész? – lepődött meg Liz.
- Persze! Minden percért kár, ami nem vele tölthetek! – kiáltottam vissza a pad felé, és már mentem is.

Pár napig készülődtem, és amikor mindent megfelelőnek éreztem és kellő képen elintéztem, felhívtam.
- Mary? Szia! Ráérsz ma este?
- Szia! Hát persze! Neked bármikor, szivi – szokott így szólítani, amikor különösen boldog valamiért, azt hittem, hogy azért, mert jól megvan a pasijával.
- Akkor nyolckor megyek érted! Kézcsókom!
- Szia – és már tettük is le a kagylót.
A hely, ahova elmentünk egy kis diszkó-szerűség volt, félig kávézó, félig bulizó szórakozóhely. A zene nem volt túl hangos, így reménykedtem, hogy könnyebb lesz bensőségesebben elbeszélgetni.
Pontos voltam, és mivel tudtam, hogy estére erősen leeshet a hőmérséklet, ezért rendesen felöltöztem. Ő is megérezte a hideget, amikor kilépett az ajtón, és gyorsan visszalépett egy kabátkáért, ami annyit ért, mint halottnak a csók.
- Brrr, de hideg van! – borzongott meg a meleg terembe lépve.
- Hát az, lehűlt a levegő. Gyere, üljünk ide! – mutattam egy kis asztalkára. – Mit kérsz inni? – néztem rá ártatlanul. A székek magasak voltak és háttámla nélküliek, így ha az asztalra támaszkodtunk, eléggé közel került az arcunk egymáshoz.
- Rád bízom, de nehogy valami alkoholosat! – intett meg.
Vissza is tértem egy percen belül, kezemben egy fehér koktél és egy bögre tea.
- Mondtam, hogy nem akarok alkoholt inni, még a végén leitatsz! – korholt le játszott dühével.
- Nem is neked hoztam, hanem magamnak.
- Magadnak – nézett nagyot, biztos tudta, hogy mi van a poharamban.
- Igen, kell valami, ami segít.
Nem panaszosan mondtam, és ez neki is feltűnt, talán épp ettől a mondatomtól az ő számára is érthető vált a szándékom.
- Na, és mond csak, hogy is hívják azt a srácot akivel jársz? – tereltem el a szót, és kortyoltam bele a koktélba. Kellemes ízű volt, nem is tűnt erősnek.
- Már nem járunk, kiraktam a szűrét. Kiderült, hogy bunkó volt, én pedig bedőltem neki. Haragszok magamra! – ismerte be felnőtt módjára a tévedést.
- Ugyan már! Velem is előfordult. Nem nagy ügy! – próbálkoztam vigasztalni.
- De te is tudod, hogy mit akarok! – célzott arra, amiről beszélgettünk már régebben is.
- Igen. Szerintem egy olyan valakit kéne keresned, aki tudja, hogy mit akarsz – én egészen másra céloztam.
Összevillantak a szemeink, és leesett neki, hogy mire értettem az utolsó mondatomat.
- Ugye te nem arra gondolsz, amire én gondolok? – nézett rám kissé ijedt tekintettel. Egyre gondoltunk, de nem neveztük nevén a dolgokat.
- Az attól függ, hogy te mire gondoltál – tértem ki a konkrét válasz elől.
- Arra, hogy te meg én... – nem fejezte be, azt várta, hogy talán majd én folytatom.
- Hogy te meg én? Igen, erre gondoltam az előbb.
Elkerekedtek a szemei, és cseppet sem ingerülten válaszolt.
- Azt hittem, hogy ezt megtárgyaltuk! – szinte látni véltem a szemeiben, hogy ő is szeretné azt, amit én, de ő még nem mertem beismerni saját magának sem.
- Én is azt hittem, de... Gyere, menjünk sétálni.
- Már? Még meg sem ittam a teám!
- Na jó, de utána menjünk ki a levegőre, egy csendesebb helyen folytassuk ezt, rendben?
Bólintott, majd finoman kikortyolgatta a teát a bögréből, felhúzta a kabátot, és már mentünk is. Nem volt ismerős a számára a környék, de énnekem igen: erre mentünk haza Mike bulijáról. Ott volt a pad is.
- Leülünk? – néztem rá a lehető legszelídebb és elbűvölőbb szemekkel.
- Miben sántikálsz? – nézett rám mosolyogva és kissé kétkedve a döntésének helyességében, de mégis ő indult először a padhoz, leült rá, és megsimogatta maga mellett a helyet, jelezvén hogy az rám vár.
- Semmi olyasmiben, amit rossznak érzek.
- Biztos? – nézett rám angyali szemekkel.
- Persze, hogy biztos – és már ültem is mellé.
- Nem bánod? – és vállamra mutatott.
- Nem – válaszoltam neki kedvesen, és ő már bújt is hozzám, pont mint akkor.
- Ez olyan de javu. Nem?
- De, az. Mert már egyszer jártunk így – és ujjammal az égre mutattam, ahol most is ott tündököltek a csillagok. A több napos előkészület főleg a meteorológia miatt volt, vártam a tiszta, felhőtlen és csillagos égboltot.
- Tényleg! – csodálkozott. – De azt nem kellett volna megtennünk, mert még mindig tart a hatása annak a pár percnek.
- És bánod? – néztem le a vállamon pihenő lányra, és átkaroltam majd magamhoz húztam.
- Hát... – elakadt a hangja egy pillanatra, majd észre véve a szándékomat, hozzám bújt, hogy úgy melegedjen. – Igen is, meg nem is. Bánom, mert mégis csak a barátom vagy, és nem szeretném tönkre tenni a barátságunkat egy kis kaland kedvéért. De nem is bánom annyira, mert tényleg nagyon jó volt az a pár meghitt perc.
- Én is így gondoltam. Azonban miért lenne ez egy kis kaland?
Rám nézett kérdőn, nem értette a gondolataimat.
- Mert úgy szokott lenni – szomorkodott a keserű tapasztalatokon.
- És ha most nem úgy lenne? – elfordította a tekintetét, de én bal kezemmel finoman magam felé fordítottam az arcát, és szinte a szemeihez beszéltem. – Mary, én szeretlek! És ez nem csak fellángolás, nem csak testi vonzalom vagy szeretethiány! Ez szerelem! És veled nem csak pár hónapra terveznék szívesen, hanem egy életre – és hogy bebizonyítsam, hogy igazat mondtam, finoman megcsókoltam az ajkait, és egy pillanatra már azt hittem, hogy ő is viszonozza a csókot, amikor váratlan dolog történt: kibontakozott az ölelésemből, felpattant, és összezavarodva hebegett:
- Nem, ezt nem csinálhatjuk! Nem szabad! Nem érted? Ne! Kösz az estét, de most mennem kell! – nem is várt választ, már indult is. A hangjában éreztem, hogy nem tudja, hogy mit tegyen, teljesen új neki ez a szituáció. Végső soron én még mindig csak Teo vagyok, a gyerekkori barát, akinek nem jut több pár baráti ölésnél, és ünnepekkor egy puszi az arcára, és most ez a régi barát csókolja meg. Ő sem tudta, hogy miért is mond nemet, hát még én!

Le voltam törve. Összetört a szívem, de mégis magamat hibáztattam. Hát ki vagyok én, hogy csak úgy félre dobjak egy barátságot a vágyaimért? Hogy hihettem, hogy ő is úgy érez, mint én? Én szerencsétlen hülye!
Legutóbbi találkozásunkkor Liz megadta a számát, amit most bárgyún tárcsáztam.
- Halló? – szól bele mit sem sejtve.
- Nem jött össze! – nyögtem válaszul, köszönés nélkül.
- Mi? – nem értette elsőre.
- Mary és én. Kikosarazott! – a sírás kerülgetett a lelki kíntól.
- Te jó ég! – képedt el együtt érzőn, ő is meg volt győződve, hogy sikerülni fog.
- Tudod, nem értem – kezdtem szétesni és összezavarodni. – Elvittem ugyan oda, ahol ültünk a padon, és megpróbáltam mindent olyannak megcsinálni, mint amilyen akkor volt. Még meg is csókoltam! És ő is visszacsókolt! – éreztem, hogy egyre jobban marja a lelkem a valóság. – De aztán azt mondta, hogy ez nem helyes, hogy ezt nem szabad, az óta pedig nem láttam.
- Mikor volt ez?
- Tegnap
- Az óta hívtad vagy ő hívott? – próbált kíméletes és együtt érző lenni.
- Nem – most vettem csak észre, hogy szipogtam.
- Add meg a címét! – na, ez már egyáltalán nem volt együtt érző, sokkal inkább elhatározott és céltudatos.
Lediktáltam neki, ő pedig már búcsúzott is.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Ígérem! – ezt nem szokták „ígérni”, ezért ez a szó különösen megütötte a fülem. – Majd én intézkedek – meg voltam győződve, hogy élő beszélgetésnél most kacsintott volna.
- De nem lesz semmi sem rendben! – fakadtam ki, de már csak az üres vonalnak.
Mindenki magamra hagyott, könyveltem el bosszúsan. Azt hittem, hogy megőrülök: a lány, akit szerettem, kirúgott, az egyetlen olyan valaki, akinek lett volna bátorságom kisírni magam – igen, kisírni, szó szerint – egy ilyen helyzetben, lerázott egy perc alatt. De nem értem rá, mennem kellett az egyetemre, de nem ment a koncentrálás. Elmentem, és ott voltam, hogy legalább testben ott legyek, de lélekben... nem tudnám megmondani, hogy merre kalandoztam. Mary-nél? Vagy a gondolataimban? Vagy azon, amit Liz mondott? Fogalmam sincs, csak ültem, majd amikor kicsöngettek, motorikusan mentem át egy másik terembe, egy másik órára, egészen addig, amíg véget nem ért számomra a tanítás. Nem bántam, hogy nem figyeltem, megvannak a könyvek, de akkor ez izgatott a legkevésbé. Egész nap magamat átkoztam a meggondolatlanságom miatt.
Két nap telt el így, a harmadik napon változott meg minden.
Elméletileg a tanulásba akarta belemélyedni, de ebből a szilárd elhatározásból az lett, hogy feküdtem a kanapén hanyatt dőlve, és a plafont bámultam semmit mondó tekintettel. Kopogtattak, én meg, mint aki lesben állt, ugrottam, hogy ajtót nyissak. Mary volt az, és a meglepettségemet nem tudtam véka alá rejteni.
- Szia – kezdte félszegen.
- Szia – én sem tudtam jobbat mondani.
- Bejöhetnék? – kérdezte félve.
- Persze, gyere csak! – engedtem be úgy, mint ha mi sem történt volna. Nem haragudtam rá, sőt, minden egyes pillanattal, ahogy látom őt, egyre jobban beleszeretek. – Ülj csak le! – kínáltam hellyel a kanapén, én pedig a fotelba ültem, pont mint azon az estén, amikor megázott.
- Bocsánatot akarok kérni – kezdett bele a mondókájába. – Nem lett volna szabad ott hagynom téged, de értsd meg, hogy nem tudtam, hogy mit csináljak!
- Nem kell bocsánatot kérned, megértem, hogy új volt a szituáció. De remélem megérted, hogy nekem sem könnyű.
- Persze, hogy megértem azt, amit érzel. Ezért is jöttem el. Nálam volt tegnap este Liz. Emlékszel még rá, ugye? Tudod, a gimiből.
- Igen, ő tanácsolta, hogy mondjam meg neked az érzéseimet.
- Hogyan? – kerekedett el a szeme. – És ha nem mondja, akkor nem teszed meg?
- Az attól függ – felálltam, és kimentem a konyhába teát főzni, ő pedig követett.
- Mitől?
- Hogy te hogyan viszonyulsz hozzám, és ehhez az egészhez.
Nem szólt semmit sem, csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel, én pedig saját magammal harcoltam, hogy ne csókoljam meg őt.
- Ha barátot látsz bennem, akkor visszavonnom amit mondtam, és mehet minden úgy, ahogyan eddig is.
- De nem fog most már semmi sem úgy menni, mint régen. Túl léptük a határokat. Innen már nem hiszem, hogy tudnánk visszafelé menni – ellenkezett a kijelentésem ellen, de nem tudtam kivenni a szavaiból, hogy egész pontosan mi mellett kardoskodik.
- Igazad van. A barátság már nem elég a számunkra – léptem hozzá közelebb, és ő sem ellenkezett a közeledésem ellen.
- Akkor mi lesz?
- Te mit szeretnél?
- Tudod, épp azt reméltem, hogy nem fogod ezt mondani. Az óta az este óta, hogy ott ültünk a padon, az óta magamnak sem akartam beismerni, hogy valami mást látok benned. De még mindig Teo voltál, a haverom. De most legutóbb, amikor megcsókoltál és szerelmet vallottál... Valójában nem tudom, hogy miért mentem el...
Belefojtottam a szót, nem bírtam tovább, ezért gyengéden megfogtam az arcát és megcsókoltam. Megfogta a kezem, és azt hittem, hogy eltaszítja magától, de örömmel nyugtáztam, hogy visszacsókol. Percekig álltunk csókban összeforrva a konyhámban, egészen addig, amíg el nem kezdett fütyülni a tea.
Csukott szemmel ácsorgott egyedül, amíg beleraktam a teafűt a forró vízbe.
- Teo – szólított meg egy pillanattal később.
- Mond! – mosolyogtam rá a szerelmesekre jellemző kissé bugyuta, fülig érő mosollyal.
- Szerintem ez legyen – és átkarolta a nyakam. – Ezt tanácsolta Liz is. Azt mondta, hogy amint kinyitod az ajtót, ugorjak a nyakadba, és csókolózzak veled addig, amíg futja a levegőnk – mondta halkan kuncogva. – De én nem vagyok ilyen rámenős, ezért nem mertem így kezdeni. A kezdeményezés most is az te kezedben volt.
- Mert én szerelmes vagyok. De hogy te az vagy-e, azt nem tudhatom.
- Ha nem vagyok az, akkor miért teszem ezt? – kérdezte kaján mosollyal, és megcsókolt. Tele tűzzel és szenvedéllyel. – Én is szerelmes vagyok, csak egy kis idő kellett hozzá, hogy én magam is felfogjam és elhiggyem.
Szemeink egymásba fonódtak, és rögtön tudtuk, hogy mit gondol a másik. A tea lassan kihűlt, de ez minket nem zavart, összeölelkezve csókolóztunk, ahogyan Liz fogalmazott „amíg futotta a levegőnk”.
Egy élet barátsága van a hátunk mögött. Tudtuk már, hogy mit szeret vagy gyűlöl a másik. De azt sosem gondoltam volna, hogy a derekát átkarolva fogok vele csókolózni.
- Csodálatos vagy! – suttogtam egy kis szünetet tartva, és beletúrtam szőkés barna hajának hullámaiba.
Késő volt a piruláshoz, ő mégis elvörösödött.
- Szóval akkor döntöttünk – mosolyogtam rá.
- Igen. Döntöttem. Remélem, hogy amit mondtál, komolyan mondtad – viccelt még így is, és tudtam, hogy arra gondolt, hogy vele egy életre terveznék.
Mikor látta, hogy nem nevetek, de nem is veszem rossz néven a heccet, hanem csak mélázva simogatom a haját, rájött, hogy ez nem az a pillanat, amikor lehet viccelni.
- Igen, komolyan gondoltam – válaszoltam könnyeden, őszintén, ő pedig elmosolyodott, és majdnem letepert, úgy csókolt.
Nem tudom, hogy mikor haltam meg, mert ez a lány egy angyal, én pedig a mennyekben vagyok.

Mikor is volt ez? Tíz év... Mint ha tegnap ültünk volna összebújva a padon... Még most is bizseregnek az ajkaim az első csókunktól...
Tíz év hosszú idő, de még mindig fülig szerelmes vagyok. Minden nap elbűvöl. Azt hittem, hogy már régen kiismertem, de baráti és élettársi ismeretség között nagy a különbség. Összeházasodtunk, és már két kis lurkóval gyarapodtunk, két kisfiúval, Matt kilenc éves, nem sokkal az esküvő után született, Chris pedig öt. De nem lesznek sokáig egyedül, ha az ultrahangos felvétel nem hazudik, akkor az ikrek már úton vannak. Egyik rosszabb, mint a másik, de ez legyen velük a legnagyobb problémánk.
Mary mellett érzem, hogy révbe értem.





A kolléganők csinosak, egyiküket nevezzük Katinak, szőke, kleopátra frizura, kis keblek sportos lábak és elképesztően gömbölyű fenék. Kati többnyire testhezálló nadrágot hord, ami jól kiemeli formás popsiját és nyakig gombolt bl...




Ez a szolgálat sem indult életem legjobbjaként. Eleve este volt, a sötétben pedig nem sokat tehet egy szerencsétlen katona őrszolgálatban, kint a reptér leghátsó posztján, közel s távol sehol egy teremtet lélek. Itt csak sötét van, b...




Dávid elgondolkozva ült a forgószékében. Egy ceruzát tartott az ujjai között és némán szuggerálta. Lábaival jobbra-balra fordítgatta a széket. Azt sem vette észre, hogy Márk már egy jó húsz perce beszámolót tart neki a kanapén...




„Kedves naplóm! Késő este körmölöm ezeket a sorokat. Kissé még mindig szokatlan ez nekem: soha életemben nem írtam az életemről, de úgy érzem, amióta összejöttem, azután szakítottam Tamással, le kell jegyeznem az érzéseimet, ...




Az ébresztőóra csörömpölése rázta fel nyugtalan, nyomasztó álmából. Kinyitotta a szemét, és a hálószoba üres mennyezetét látta maga előtt, melyre az álom utóhatása rajzolt néhány elmosódott látomást.


...


Copyright (c) szex-tett.info. Design by XXX Mag